A Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház, mint önálló vallási közösség a Horvát Köztársaságban, 1993. január 30-a óta működik, amikor Horvátországi Református Keresztyén Egyház néven megalakult.

Ez a cikk horvát nyelven az alábbi hivatkozáson érhető el (Ovaj članak je dostupan na hrvatskom jeziku na sljedećem linku): Reformirana kršćanska crkva u Hrvatskoj od osamostaljenja 1993. do Sinode u Lugu 1998.

1999-től azonban megjelent egy másik vallási közösség, amely a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház jogutódjaként, és ezáltal az 1993 óta Horvátországban működő Református Keresztyén Egyház jogutódjaként kezdte magát feltüntetni. Noha ezt a kérdést az Eszéki Kereskedelmi Bíróság 2019-ben jogerősen rendezte, és az ítéletet 2021-ben megerősítették, az új vallási közösség – Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház – továbbra is a nyilvánosság előtt és egyes eljárásokban a volt jugoszláviai Református Egyház állítólagos jogutódjaként lép fel.

Hogyan vált önállóvá a Horvátországi Református Keresztyén Egyház? Milyen körülmények vezettek a későbbi egyházszakadáshoz és egy új vallási közösség megalakulásához? Levéltári források és hivatalos dokumentumok alapján áttekintést nyújtunk azokról az eseményekről, amelyek ezt az időszakot meghatározták.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház önállóvá válása

A Horvát Köztársaság függetlenségének 1991-es kikiáltásától egészen 1993 elejéig a Horvátország területén működő Református Egyház de iure továbbra is a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház részét képezte, amelynek székhelye a szerbiai Bácsfekethegyen (Feketić) volt. Ugyanakkor de facto önállóan működött, mivel a háborús körülmények lehetetlenné tették a közös egyházi igazgatás rendes működését.

Kivételt csupán azok az egyházközségek és lelkipásztoraik jelentettek, amelyek a Horvát Köztársaság megszállt területein helyezkedtek el. Ők továbbra is a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház joghatósága alatt maradtak.

Az új politikai és háborús helyzetet felismerve a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház Zsinati Tanácsa 1992. május 21-én és 1992. szeptember 21-én tartott ülésein olyan határozatokat hozott, amelyek lehetővé tették, hogy a Szlavónia és Baranya területén működő egyházközségek – amennyiben a körülmények ezt szükségessé teszik – önálló egyházként szerveződjenek meg.

Az említett ülések jegyzőkönyvei magyar nyelven készültek, és fontos történeti dokumentumok a horvátországi Református Egyház önállósulási folyamatának megértéséhez.

A Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház Zsinati Tanácsának jegyzőkönyve, 1992. május 21.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház első zsinata

Azoknak a református egyházközségeknek az első gyűlésére, amelyek Jugoszlávia felbomlását követően a Horvát Köztársaság területén maradtak, 1993. január 30-án került sor. Ezek olyan egyházközségek voltak, amelyek egy adott területen szervezett hívő közösségeket alkottak, saját lelkipásztorral rendelkeztek, és rendszeres istentiszteleti, valamint lelkipásztori életet folytattak.

Ezen a gyűlésen a horvátországi református gyülekezeteknek csak egy része vett részt, mégpedig azok, amelyek a Horvát Köztársaság szabad területén helyezkedtek el. A baranyai református egyházközségek, valamint a szlavóniai gyülekezetek egy része ekkor még megszállt területen volt, ezért továbbra is a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház joghatósága alá tartoztak. Mindazonáltal e gyülekezetek számos híve – két lelkipásztorukkal együtt – a Horvát Köztársaság szabad területén élt, így ezek a gyülekezetek is képviseltették magukat ezen a történelmi jelentőségű tanácskozáson.

A gyűlést Eszéken, Retfala városrészben, a Népkör Magyar Kultúregyesület helyiségeiben tartották meg, a református templom közelében. Ez a tanácskozás egyben a Horvátországi Református Keresztyén Egyház első zsinata is volt.

A zsinaton részt vettek a Horvát Köztársaság szabad területén működő református egyházközségek küldöttei: Vinkovci, Bjeliševac, Pleternica, Retfala (Eszék), Eszék és Hrastin. Képviselőket küldtek azok a gyülekezetek is, amelyek akkor még a megszállt horvátországi területeken voltak: Tordinci, Laslovo, Kórógy, Bellye, Kopács, Laskó, Vörösmart és Csúza.

A református lelkipásztorok közül jelen voltak Andel Károly, Lángh Endre, Kettős János és Kanalas János.

Ezen a történelmi jelentőségű zsinaton határozat született a Horvátországi Református Keresztyén Egyház önálló egyházi közösségként történő megszervezéséről. Ugyanekkor elfogadták a Horvátországi Református Keresztyén Egyház Alkotmányát, amely az új egyház első és alapvető egyházjogi dokumentuma lett, meghatározva annak szervezetét, irányítási rendjét és működését.

A zsinat ezt követően megválasztotta az egyház első vezetőségét. Püspökké Lángh Endre lelkipásztort választották. A református egyház akkori, a térségben hagyományosan elfogadott zsinati-presbiteri egyházkormányzati rendszerében a püspök szerepe nem volt azonos az episzkopális berendezkedésű egyházak püspökeinek tisztségével. Hat évre választották meg, majd megválasztása után más református püspökök – rendszerint a magyarországi, romániai, szlovákiai, szerbiai vagy ukrajnai testvéregyházak püspökei – kézrátétellel erősítették meg és iktatták be hivatalába.

A zsinat titkárává és az egyház pénztárosává Andel Károly lelkipásztort, missziói előadóvá pedig Kettős János lelkipásztort választották.

Az országos egyház főgondnokává Jaroslav Mahaček jogászt, helyettes főgondnokává pedig Antal Jánost (Hrastin) választották meg. A református zsinati-presbiteri rendszerben a főgondnok az egyház legmagasabb rangú világi tisztségviselője. A püspökkel együtt alkotja az egyház elnökségét, részt vesz annak irányításában és képviseletében. Az Országos Egyház (Zemaljska crkva) elnevezés a református hagyományban egy adott állam területén működő önálló nemzeti egyházat jelölte.

Ezzel az alkotmányozó és szervezetalkotó zsinattal a Horvátországi Református Keresztyén Egyház mind de iure, mind de facto önálló és független egyházi szervezetté vált, elkülönülve a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyháztól, amellyel addig egyetlen felekezetet alkotott. Szinte ugyanebben az időszakban a szlovéniai református egyház is önállósult a jugoszláv egyházi szervezettől, így az addigi egységes Jugoszláviai Református Keresztyén Egyházból három önálló országos egyház jött létre: a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház, a Horvátországi Református Keresztyén Egyház és a Szlovéniai Református Egyház.

Ez a zsinat a horvátországi református protestantizmus újkori történetének egyik legjelentősebb eseménye volt, mert Horvátország állami függetlenségének elnyerése után első ízben hozott létre önálló református egyházi szervezetet saját alkotmánnyal, saját vezetőséggel és teljes jogi személyiséggel.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház nyilvántartásba vétele

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház önállóvá válásának idején még az 1978. évi Vallási Közösségek Jogállásáról szóló törvény (NN 14/78) volt hatályban. Ez a törvény kimondta, hogy a vallási közösségek és szervezeti egységeik polgári jogi személynek minősülnek, vagyis önállóan vehetnek részt a jogforgalomban.

A mai jogszabályoktól eltérően akkor még nem létezett külön állami nyilvántartás vagy hivatalos regiszter a vallási közösségek számára. Jogi létük és jogi személyiségük igazolása érdekében a vallási közösségeket az Állami Statisztikai Hivatal által vezetett Gazdasági Alanyok Nyilvántartásába kellett bejegyezni. Az intézmény az egyházak számára statisztikai azonosító számot (matični broj) adott ki, valamint egy hivatalos okiratot állított ki „Értesítés a szervezetek – közösségek tevékenység szerinti besorolásáról” címmel.

Ugyanilyen módon nemcsak a vallási közösségek központi szerveit vették nyilvántartásba, hanem mindazon szervezeti egységeiket is, amelyek saját belső szabályzataik szerint jogi személyiséggel rendelkeztek, így például az egyházközségeket, parókiákat, oktatási intézményeket és egyéb egyházi szervezeteket. A szervezeti egységek jogi személyiségének kérdésével a következő fejezetek egyikében részletesebben is foglalkozunk.

Ez a hivatalos okirat kiemelkedő jelentőségű volt, mivel ez jelentette a vallási közösség jogi személyiségének egyetlen hivatalos bizonyítékát. Ennek alapján a vallási közösség bankszámlát nyithatott, jogokat szerezhetett és kötelezettségeket vállalhatott a jogforgalomban, valamint ingó és ingatlan vagyonnal rendelkezhetett. Az akkori törvény kifejezetten kimondta, hogy a vallási közösségek tulajdonosai lehetnek azoknak az ingatlanoknak, amelyek a vallási szertartások végzéséhez és az egyházi szolgálattevők elhelyezéséhez szükségesek.

A vallási közösségek jogállását nem csupán a Vallási Közösségek Jogállásáról szóló törvény szabályozta, hanem a Horvát Köztársaság Alkotmánya is. Az Alkotmány 40. és 41. cikke garantálta a lelkiismereti és vallásszabadságot, valamennyi vallási közösség törvény előtti egyenlőségét, az államtól való elválasztásukat, továbbá biztosította számukra a vallási szertartások szabad gyakorlásának, iskolák, oktatási, szociális és karitatív intézmények alapításának, fenntartásának és működtetésének jogát az állam védelme mellett.

Az első zsinat határozatait követően a megválasztott püspök, Lángh Endre kérelmet nyújtott be a Horvátországi Református Keresztyén Egyház nyilvántartásba vételére az Állami Statisztikai Hivatalhoz. A kérelemben egyértelműen szerepel, hogy a Horvátországi Református Keresztyén Egyház 1993. január 30-án „kimondta elszakadását a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyháztól” („izrekla otcjepljenje od Reformirane kršćanske crkve u Jugoslaviji”).

Az Állami Statisztikai Hivatal 1993. február 24-én kiállította a „Szervezetek – közösségek tevékenység szerinti besorolásáról szóló értesítést” (Klasa: 951-03/92-01/06), amellyel hivatalosan is megerősítette a Horvátországi Református Keresztyén Egyház jogi személyként való létezését.

Az okiratban szerepel, hogy a szervezet neve Horvátországi Református Keresztyén Egyház, székhelye Pozsega, Dr. Vlatka Mačeka utca 6/3., tevékenysége pedig a „Vallási társaságok, egyesületek, közösségek és egyházak” kategóriába került besorolásra. Az egyház a 0245453 statisztikai azonosító számot (matični broj), valamint a megfelelő tevékenységi kódot kapta meg.

Nyitott kérdés marad azonban, hogy miért az Endre Lángh megválasztott püspök pozsegai magánlakásának címét jelentették be az Egyház székhelyeként. Abban az időben a Horvát Köztársaság szabad területén már számos református egyházközség működött, amelyek közül több megfelelő parókiai irodával és egyéb helyiségekkel rendelkezett, alkalmasakkal az egyház központi adminisztrációjának elhelyezésére.

Igaz, hogy a Vinkovci Református Egyházközség parókiája, ahol a háború előtt Lángh Endre élt, a háborús pusztítás során súlyosan megrongálódott, ezért használatra alkalmatlanná vált. Vinkovci elhagyását követően Lángh lelkipásztorként Pleternicán és Bjeliševacon szolgált, miközben ideiglenesen Pozsegán lakott. Ennek ellenére más lehetőségek is rendelkezésre álltak az Egyház hivatalos székhelyének kijelölésére. Például Retfalán (Eszék), ahol az első zsinatot tartották, tágas parókia állt rendelkezésre irodahelyiségekkel, amely alkalmas lehetett volna az újonnan megalakult Egyház adminisztratív központjának.

A székhely megválasztásától függetlenül a Horvátországi Református Keresztyén Egyház az Állami Statisztikai Hivatalnál történt nyilvántartásba vételével teljes jogi személyiséget szerzett. A számára kiadott 0245453-as statisztikai azonosító szám és a hivatalos okirat lehetővé tette, hogy önállóan vegyen részt a jogforgalomban, jogügyleteket kössön, vagyont szerezzen és kezeljen, valamint gyakorolja mindazokat a jogokat, amelyek akkoriban a Horvát Köztársaságban a vallási közösségeket megillették.

Ennek a ténynek a későbbi években különös jelentősége lett. Az 1993-ban megszerzett jogi személyiség folytonossága, valamint az ahhoz kapcsolódó dokumentáció és statisztikai azonosító szám az egyik legfontosabb bizonyítékká vált azokban az eljárásokban, amelyek a Református Keresztyén Egyházon belüli későbbi megosztottságot követően indultak, különösen az egyház jogutódlásának megállapításával kapcsolatos jogvitákban.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház és a horvátországi református egyházközségek jogi személyisége és tulajdonjoga

Amint azt az előző fejezetben már ismertettük, a Horvátországi Református Keresztyén Egyház 1993-as megszervezésének idején még az 1978. évi Vallási Közösségek Jogállásáról szóló törvény (NN 14/78) volt hatályban, amelyet a Horvát Köztársaság a volt Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság jogrendjéből vett át, és az új szabályozás elfogadásáig továbbra is alkalmazott.

A törvény egyik legfontosabb rendelkezése a vallási közösségek jogi személyiségére vonatkozott. A törvény 11. cikke ugyanis kifejezetten kimondja:

„A vallási közösségek, illetve azok egyes szervezetei polgári jogi személyiséggel rendelkeznek.”

Ez a törvényi rendelkezés messzemenő jogi következményekkel járt. Nem csupán magának a vallási közösségnek ismerte el a jogi személyiséget, hanem egyértelműen előírta azt is, hogy a vallási közösségen belüli egyes szervezeti egységek is önálló jogi személyiséggel rendelkezhetnek, amennyiben ezt a vallási közösség saját belső szabályzatai lehetővé teszik.

Ez azt jelentette, hogy a Horvátországi Református Keresztyén Egyház központi szerve mellett annak református egyházközségei (gyülekezetei) is önálló jogalanyai lehettek a jogforgalomnak. Jogi személyként vagyont szerezhettek és idegeníthettek el, szerződéseket köthettek, bankszámlát nyithattak, alkalmazottakat foglalkoztathattak, valamint önállóan eljárhattak a bíróságok és más állami szervek előtt.

Ez a jogi szabályozás összhangban állt a Református Egyház hagyományos egyházkormányzati rendszerével, amelyben az egyházközségek nem csupán területi egységek voltak, hanem jogilag szervezett hívő közösségek is, meghatározott fokú önállósággal. Jogi helyzetük egyaránt a hatályos állami jogszabályokból és az egyház belső jogából, vagyis a Horvátországi Református Keresztyén Egyház Alkotmányából és egyéb szabályzataiból eredt.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház Alkotmányának 4. cikke a következőképpen rendelkezett:

„A Horvátországi Református Keresztyén Egyház és az egyes egyházközségek mint igazgatási szervek jogi személyek, és jogosultak ellátni mindazon feladatokat, amelyek ilyen minőségükből következnek, valamint kötelesek teljesíteni az ezekből eredő kötelezettségeket. A Horvátországi Református Keresztyén Egyház igazgatási szerveinek és intézményeinek vagyonát az arra illetékes szervek kezelik a hatályos jogszabályokkal összhangban.”

A jogelmélet a jogi személyt úgy határozza meg, mint „olyan társadalmi képződményt, amelynek a jogrend jogképességet ismer el”. Más szóval, a jogi személy jogok és kötelezettségek alanya lehet, és önállóan vehet részt a jogforgalomban.

Ez azt jelenti, hogy az akkor hatályos polgári jogi szabályozás, valamint a Református Keresztyén Egyház belső szervezeti rendje alapján jogi személyiséggel rendelkezett egyrészt maga az Egyház mint önálló vallási közösség, másrészt pedig a keretében működő egyházközségek (gyülekezetek) is.

Ennek megfelelően a Horvát Köztársaság egyes református egyházközségeit az Állami Statisztikai Hivatal külön-külön is nyilvántartásba vette, ahol saját statisztikai azonosító számot (matični broj) kaptak. Ennek köszönhetően önálló jogi személyként függetlenül vehettek részt a jogforgalomban, jogokat szerezhettek, kötelezettségeket vállalhattak, valamint biztosíthatták saját jogi folytonosságukat.

Az egyházközségek jogi személyisége különösen fontos volt a vagyonuk kezelésének szempontjából. A református gyülekezetek évszázadokon keresztül tulajdonosai voltak templomaiknak, parókiáiknak, gazdasági épületeiknek, udvaraiknak, szántóföldjeiknek, erdeiknek és egyéb ingatlanjaiknak, valamint jelentős mennyiségű ingó egyházi vagyonnak is. Tulajdonjoguk soha nem valamely magasabb egyházi szerv tulajdonjogából eredt, hanem saját jogállásukból mint önálló egyházközségekből.

Éppen ezért az 1978. évi Vallási Közösségek Jogállásáról szóló törvény kifejezetten elismerte a jogi személyiséget nemcsak a vallási közösségeknek, hanem azok szervezeti egységeinek is. Ezzel biztosította a jogbiztonságot a tulajdonjog, a vagyonkezelés és a jogforgalomban való részvétel tekintetében.

A tulajdonjogot a törvény 7. cikke tovább részletezte, amely kimondta:

„A vallási közösségek vagy azok szervei az alkotmányban, a törvényekben és más jogszabályokban meghatározott keretek között tulajdonjoggal rendelkezhetnek azokra az ingatlanokra, amelyek a vallási tevékenység, a vallási szertartások végzéséhez és szolgálattevőik elhelyezéséhez szükségesek.”

Noha a hivatkozott rendelkezés a „vallási közösségekről vagy azok szerveiről” tesz említést, jelentését a törvény 11. cikkével összhangban kell értelmezni, amely a vallási közösségek szervezeti egységeit is polgári jogi személynek ismeri el. Következésképpen az ingatlanok megszerzésének és birtoklásának joga nem kizárólag az egyház központi szervezetét illette meg, hanem annak szervezeti egységeit – a református egyházközségeket – is, amelyek jogi személyként saját vagyoni jogok alanyai voltak.

Éppen ez az értelmezés vált később meghatározó jelentőségűvé azokban a bírósági eljárásokban, amelyek a Horvát Köztársaság egyes református egyházközségeinek tulajdonjogára vonatkoztak.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház és egyházközségei tulajdonjogát nem csupán az állami jogszabályok rendezték, hanem az egyház belső joga is. A Horvátországi Református Keresztyén Egyház Szabályzata (Propisnici), a VII. fejezetben egyértelműen kimondta, hogy a vagyon azt illeti meg, akinek a nevére azt bejegyezték, illetve telekkönyvileg nyilvántartásba vették. Ezzel megerősítette az egyházi vagyonjog egyik alapelvét, amely szerint a tulajdonjog alanya az a jogi személy, aki a megfelelő nyilvános nyilvántartásokban tulajdonosként szerepel.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház 1993-as megalakulásának időpontjában az egyházi ingó és ingatlan vagyon túlnyomó része az egyes református egyházközségek tulajdonában volt. Ez magában foglalta a templomokat, parókiákat, gazdasági épületeket, földterületeket és minden egyéb vagyont, amelyet az egyházközségek évszázadokon át szereztek meg, és amelyet önállóan kezeltek.

Az egyetlen kivételt a Vinkovci városában található ingatlan jelentette, amely a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház, vagyis az országos egyház tulajdonaként volt bejegyezve, valamint a Beli Manastirban található ingatlan, amely akkor még megszállt területen feküdt.

Ebből egy fontos jogi következtetés adódik. Amikor 1993. január 30-án kikiáltották a Horvátországi Református Keresztyén Egyház önállóságát, az nem úgy jött létre, hogy egyik jogi személy vagyonát átruházták volna egy másik jogi személyre, hanem úgy, hogy a már korábban is létező református egyházközségek – amelyek maguk is önálló jogi személyek voltak – egyesültek. E gyülekezetek mindegyike tovább működött saját jogi személyiségével, saját jogaival és saját vagyonával.

Az akkori időszakban a vallási közösségek és szervezeti egységeik jogi személyiségének egyetlen hivatalos bizonyítási módja az Állami Statisztikai Hivatal Gazdasági Alanyok Nyilvántartásába történő bejegyzés volt, amint arról már korábban szó esett. A hivatalos okirat kiállításával és a statisztikai azonosító szám (matični broj) megadásával igazolták az adott vallási közösség vagy annak szervezeti egysége jogi személyiségét, valamint azt a jogosultságát, hogy önállóan vegyen részt a jogforgalomban.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház a laskói zsinatig (1998)

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház 1993-as önállóvá válását követően rendkívül nehéz háborús körülmények között folytatta működését. Kelet-Horvátország jelentős részének megszállása miatt az egyház rendszeres élete a horvát fennhatóság alatt álló területekre korlátozódott, míg valamennyi baranyai, valamint több szlavóniai református egyházközség továbbra is a Horvát Köztársaság ideiglenesen megszállt területén maradt.

Különösen súlyos volt a helyzet a tordinci, kórógyi és laslói gyülekezetekben. Templomaik a háború során súlyosan megrongálódtak vagy teljesen elpusztultak, lakosságuk csaknem teljes egészében menekülni kényszerült otthonából. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ezek a gyülekezetek megszűntek volna létezni vagy működni. Ellenkezőleg: száműzetésben, illetve szétszóratásban folytatták szolgálatukat, híveiket ott gyűjtve össze, ahol ideiglenesen menedéket találtak. Ily módon egyházi életük folytonossága fennmaradt, annak ellenére, hogy saját történelmi székhelyükön nem tudtak rendszeresen istentiszteleteket tartani.

Hasonló helyzet alakult ki Baranyában is. Az ottani református gyülekezetek egy része tovább működött a megszállt területen, jóllehet híveik közül sokan kénytelenek voltak elhagyni otthonukat, és a Horvát Köztársaság szabad területén kerestek menedéket.

A „menekült gyülekezet”

Annak érdekében, hogy a menekültté vált hívek továbbra is rendszeres egyházi életet élhessenek, Eszéken külön menekült gyülekezetet (prognanička župa) szerveztek, amely a megszállt szlavóniai és baranyai településekről elűzött református híveket fogta össze. Lelkipásztori szolgálatát Kettős János református lelkipásztor látta el, aki ezekben a rendkívül nehéz körülmények között istentiszteleteket szervezett, pásztori szolgálatot végzett, és összefogta a menekült református közösséget.

Éppen ennek a szolgálatnak köszönhetően beszélhetünk a református egyházközségek életének folytonosságáról a háborús évek alatt. Bár történelmi székhelyeiken átmenetileg nem működhettek, nem szűntek meg létezni, hanem egyházi életüket száműzetésben folytatták egészen addig, amíg a hívek a horvát Duna-mente békés reintegrációját követően vissza nem térhettek otthonaikba.

A menekült gyülekezetet hivatalosan 1993. november 13-án alapították meg. Az első istentiszteleteket az Eszéki Evangéliumi Pünkösdi Gyülekezet istentiszteleti helyiségében tartották, az egykori eszéki zsinagóga épületében, a Cvjetkova utca 32. szám alatt. A háborús évek során a gyülekezet különböző körülmények miatt több alkalommal is helyet változtatott, mígnem a menekültség időszakának végére rendszeres istentiszteleteit az Eszéki Evangélikus Egyház templomában, a Jäger utca 7. szám alatt tartotta.

Bal oldali fénykép: A menekült gyülekezet hívei istentiszteleten. Jobb felső kép: A menekült gyülekezet fiataljainak konfirmációja. Elöl ülnek: jobbra Kettős János lelkipásztor, balra Szabó Imre magyarországi lelkipásztor.

Balra: Milan Opočenský, a Református Egyházak Világszövetségének főtitkára látogatást tesz a menekült gyülekezetben. Jobbra: A menekült gyülekezet gyermekei az Eszéki Evangélikus Templomban.

János Kettős lelkipásztor ugyanebben az időben, az Evangélikus Egyház vezetésének meghívására, az Eszéki Evangélikus Egyházközség lelkipásztori szolgálatát is ellátta. Ez az együttműködés lehetővé tette, hogy a menekült református hívek a száműzetés teljes időszaka alatt biztos helyen tarthassák istentiszteleteiket, részesülhessenek lelkipásztori gondozásban és közösségi életben.

A fennmaradt adatok szerint a menekült gyülekezet 2 152 hívőt, azaz 565 családot fogott össze 21 településről. Ezzel a Horvátországi Református Keresztyén Egyház legnagyobb gyülekezetévé vált, és Kelet-Szlavónia, valamint Baranya menekült református híveinek lelki központját jelentette.

Külön csoportot alkottak a tordinci menekült hívek, akiknek többsége Vinkovciban talált ideiglenes otthonra. Ők rendszeresen részt vettek az ottani Isten Egyháza (Crkva Božja) gyülekezetének helyiségeiben tartott istentiszteleteken, az adott felekezet híveivel együtt. Az istentiszteleteket felváltva vezette Lángh Endre püspök, Josip Jendričko, a Horvátországi Isten Egyházának felügyelője, valamint Matej Lazar Kovačević lelkipásztor. A tordinci menekültek lelkipásztori gondozásába időnként e tanulmány szerzője is bekapcsolódott, aki ebben az időszakban rendszeresen járt Vinkovciba istentiszteleteket tartani.

A menekültség időszaka mély nyomot hagyott a református gyülekezetek életében, ugyanakkor rendkívüli kitartásukat és azt a képességüket is megmutatta, hogy a legnehezebb körülmények között is megőrizzék egyházi életüket. Bár kénytelenek voltak elhagyni templomaikat és otthonaikat, a református közösségek továbbra is összegyűlt egyházként éltek, megőrizve az istentiszteleti élet, a lelkipásztori szolgálat és a testvéri közösség folytonosságát egészen addig, amíg híveik a horvát Duna-mente békés reintegrációját követően vissza nem térhettek szülőföldjükre.

A békés reintegráció és a kapcsolatok a baranyai gyülekezetekkel

A horvát Duna-mente békés reintegrációja a Horvát Köztársaság alkotmányos és jogi rendjébe 1996. január 15-én kezdődött, és 1998. január 15-én fejeződött be. Már a reintegráció folyamata alatt felvették a kapcsolatot azokkal a baranyai gyülekezetekkel és lelkipásztorokkal, akik a térségben maradtak. Baranyában ekkor a következő református egyházközségek működtek: Laskó, Vörösmart, Bellye, Hercegszőlős, Csúza, Vörösmarthegy (Zmajevac), Sepse (Kotlina), Karancs, Kő (Kamenac) és Pélmonostor.

A térségben szolgáló lelkipásztorok: Csáti Szabó Lajos, Csáti Szabó Aranka, idősebb Hajek János és ifjabb Hajek János voltak. Tény, hogy a református hívek, lelkipásztorok és az egyházi vagyon jelentős része ezen a békés reintegráció alatt álló területen helyezkedett el. Ezért szükségessé vált e gyülekezetek – híveik és lelkipásztoraik – integrálása is a Horvátországi Református Keresztyén Egyházba, mivel joghatósági szempontból továbbra is a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyházhoz tartoztak.

Ennek érdekében, amint a feltételek lehetővé tették, össze kellett hívni egy olyan zsinatot, amelyen – az 1993-as zsinattal ellentétben, amikor a Horvátországi Református Keresztyén Egyház megalakult, de nem minden gyülekezet képviseltette magát – immár valamennyi gyülekezet és valamennyi lelkipásztor jelen lehetett. Így kezdődött meg a Horvátországi Református Keresztyén Egyház második zsinatának előkészítése.

Kifogások Lángh Endre püspök szolgálatával kapcsolatban

A horvát Duna-mente békés reintegrációjának befejeződését és a hívek hazatérését követően a Horvátországi Református Keresztyén Egyházon belül egyre nyíltabban jelentkeztek az egyház vezetésének módjával kapcsolatos nézeteltérések. Az elégedetlenség nemcsak egyes lelkipásztorok részéről mutatkozott meg, hanem a menekült gyülekezet képviselői részéről is, amely akkoriban Kelet-Szlavónia és Baranya református híveinek többségét fogta össze, így lényegében az egyháztagság többségének hangját képviselte.

Annak érdekében, hogy csökkentse Kettős János lelkipásztor befolyását, Lángh Endre püspök felfüggesztette őt szolgálatából. Ez a lépés még nagyobb elégedetlenséget váltott ki a lelkipásztorok és a hívek körében, akik úgy vélték, hogy a felfüggesztés ellentétes volt az egyházi szabályzatokkal, ezért nem ismerték el annak jogszerűségét.

1997 végén több református egyházközség képviselői tiltakozó levelet intéztek Lángh püspökhöz, amelyben felszólították, hogy az egyházi szabályoknak megfelelően legkésőbb 1997. december 15-éig hívja össze a zsinatot, ahol a kialakult helyzetet meg lehetne vitatni. A zsinat összehívására azonban nem került sor, és a Lángh püspök, illetve a Kettős János lelkipásztor körül csoportosuló lelkészek közötti konfliktus tovább mélyült.

A Horvátországi Református Keresztyén Egyház második zsinata (Laskó, 1998. november 7.)

Ilyen körülmények között került végül sor a Horvátországi Református Keresztyén Egyház második zsinatára, amelyet 1998. november 7-én tartottak a baranyai Laskó községben.

A zsinat mély megosztottság légkörében zajlott. Az egyik oldalon Lángh Endre püspök támogatói álltak, a másikon pedig a református egyházközségek többségének képviselői, akik Kettős János lelkipásztor körül csoportosultak, és változásokat követeltek az egyház irányításának módjában.

A zsinaton 20 református egyházközség képviselői, összesen 91 világi küldött, mind a nyolc református lelkipásztor, valamint a Zsinati Tanács tagjai vettek részt. Vendégként jelen voltak külföldi református egyházak képviselői is: dr. Márkus Mihály a Magyarországi Református Egyház képviseletében, dr. Pásztor János református teológus és egyetemi tanár, valamint dr. Duncan Hanson az Amerikai Egyesült Államok Presbiteriánus Egyházának képviseletében.

A tanácskozást követően a zsinat több olyan határozatot fogadott el, amelyek akkor az egyház egységének megőrzését és a kialakult válság rendezését szolgálták.

Mindenekelőtt Lángh Endre nem kapta meg a bizalmat püspöki szolgálatának további ellátásához. Korábbi szolgálatának elismeréseként tiszteletbeli püspöki címet kapott, ugyanakkor felmentették az egyház vezetésének feladatai alól.

Ezzel egyidejűleg a zsinat megválasztott egy héttagú Végrehajtó Bizottságot, amelyre a Horvátországi Református Keresztyén Egyház ideiglenes irányítását bízta a következő, harmadik zsinat összehívásáig. A harmadik zsinat tervezett időpontját 1999 májusára tűzték ki, amikor meg kellett választani az egyház új vezetését, beleértve az új püspököt is.

Fontos hangsúlyozni, hogy ezeket a határozatokat maga Lángh Endre is elfogadta, ezzel elismerve a zsinat döntését mint a Horvátországi Református Keresztyén Egyház legfőbb irányító testületének határozatát. Ez egyértelművé tette, hogy a zsinati küldöttek többsége – akik a református egyházközségeket és azok híveit képviselték – elvesztette bizalmát az ő további egyházvezetői szolgálatával szemben.

1998. november 7-étől Lángh Endre többé nem volt jogosult arra, hogy a Horvátországi Református Keresztyén Egyházat állami szervek, nemzetközi református szervezetek, illetve más egyházak és vallási közösségek előtt képviselje. Ezt a feladatot a zsinat határozatai alapján az újonnan megválasztott Végrehajtó Bizottság vette át.

Ezzel összefüggésben egy fontos egyházjogi tényre is fel kell hívni a figyelmet. Jóllehet Lángh Endrét a Horvátországi Református Keresztyén Egyház első zsinata, amelyet 1993. január 30-án tartottak, püspökké választotta, megválasztásának időpontjában még nem volt felszentelt lelkipásztor, és megválasztását követően sem részesült más református püspökök kézrátételével történő kánoni püspökszentelésben, amint azt az akkor hatályos református egyházi szabályok előírták. Ennek következtében 1993 és 1998 között végig megválasztott püspöknek számított, de a Horvátországi Református Keresztyén Egyház püspöki tisztségébe kánonjogilag soha nem iktatták be. Lelkipásztori ordinációját és püspöki felszentelését csak 2002-ben, egy új felekezet megalakulását követően kapta meg, amelyről a következő fejezetben lesz részletesebb szó.

A laskói zsinatot követően új korszak kezdődött a Horvátországi Református Keresztyén Egyház életében. Az egyház irányítását a Végrehajtó Bizottság vette át, amelynek elnöke Varga György lelkipásztor volt. A bizottság rendszeresen ülésezett, és megkezdte a harmadik zsinat előkészítését, amelyet 1999 májusára terveztek összehívni. Ennek feladata az egyház vezetésének végleges rendezése, valamint a Horvátországi Református Keresztyén Egyház szabályos működésének biztosítása volt.

Hogy mi történt a laskói második zsinatot követően, miként próbálta Lángh Endre, mint megválasztott püspök, érvényteleníteni annak határozatait, és hogyan vette ezzel kezdetét a Horvátországi Református Keresztyén Egyházban bekövetkezett egyházszakadás, arról a következő részben lesz szó.

Folytatás horvát nyelven: Reformirana kršćanska crkva u Hrvatskoj od Sinode u Lugu 1998. do raskola 1999.
Folytatás magyar nyelven hamarosan.

Szerző: Dr. Jasmin Milić